Véletlenül kapcsoltam arra az adóra, majd a kezem megállt a távirányítón. Elvesztem a képernyő pixelei között. A narrátorral együtt bolyongtam az űrben, először a Naphoz közeli bolygókat megismerve, majd egyre messzebb az egész tágas univerzumban körözve súlytalanul.
Közben fényes Tejútként kacskaringózva indult el bennem lentről felfelé a hála: tudatosítva a régóta ismert, ám természetesnek vett tényt: ebben a Naprendszerben csak a mi Földünkön van élet. A fényévek végtelenségével mérve pedig mit számít néhány szomorú perc?
Elhangzott egy mondat: csillagporok vagyunk. Ugyanazok az anyagok megtalálhatóak az emberi testben, mint ami az üstökösök maradványaiban.
Felemelő érzés volt a film ideje alatt egy nagy egész részeként tekinteni magamra.
Magamra, aki József Attila-i módon lépett rá a boldogság felé vezető útra. Vagyis követtem a sorrendet, mely így szól: „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.”
Nem mondom, hogy könnyű tudatosan törekedni arra, hogy egyre jobban fújjam az élet „dudáját”.
Látni magamban és körülettem az emberi játszmákat, az elvárásokat: bizonyítási vágy helyett a bizonyítási kényszer állapotát újra és újra megélni. Közben ahelyett, hogy a térdemre ültetném és megölelném azt a kislányt, aki egykor én voltam és megadni magamnak azt a belső biztonságot, amit nem kaptam meg, még mindig külső visszacsatolásokra várni – ez nehéz.
Mindennapos lelki fekvőtámaszokat igénylő feladat, de megéri. Megérezni a báb szorításából kibomló szárnyakat és felülről tekinteni a problémákra, egy-egy ilyen tartós pillanatért megéri.
Valójában ahhoz hasonlítható, mint egy léggömbbel útra kelni és kidobni a nehézekeket, hogy feljebb juthass.
Időnként a sok akadály leküzdése után az élet megjutalmaz és felismered a rejtett törvényszerűségeket.
Mikor ezeket a jutalmakat kapod, mint egy díjátadón köszönetet mondasz.
Számomra hosszú a lista:
- Legelőször kamaszkoromban kaptam kapaszkodót Popper Péter A belső utak könyve által
- Majd egy barátom által megismertem Ancsel Éva idézeteit
- A gyermekem születésekor kezembe akadt Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája, máig őrzöm egy sorát: „Mert szavaink, mozdulataink mind önkénytelen rituálék, amelyek erőket indítanak el, különféle hatásokat provokálnak környezetünkből, végül visszahatnak ránk.”
- A legnagyobb mérföldkő: Richard Carlson: Ne csinálj a bolhából elefántot, hiszen csak bolhák léteznek című könyve volt – nélküle nem éltem volna túl az első házasságom időszakát
- A Mennyei prófécia nagyon jókor jött, de csak annál jobban éreztem akkoribban, hogy olyan a közeg, ahol dolgozom, amiben élek, hogy soha az életben nem lesz megfelelő energiám
- Így is lett, mert ezt programoztam be, hosszú évekig
- A Titok még épp időben érkezett, hogy meg tudjam állítani a negatív gondolatlavinát és elinduljak a szükségszerű változás útján
- Ehhez figyelmen kívül kellett hagynom, ami ennek a velejárója, hogy mindenki bele kíván szólni a változásba
- Csak így értem el és Bagdy Emőke gondolat-csomagjával, hogy valóban úgy kelljek fel: aznap valami jó fog történni és várjam ezt a jót
- Akkor megtörtént a csoda, az utolsó előtti percben, mikor már épp feladtam volna: egy két lábon járó régi nagy Szerelem képében, amit az Élet szó szerint „véletlenül” elém hozott 15 év elteltével az első találkozástól számítva
- Ám ekkor jött még csak igazán a sok negatív energia a környezet felől, főként az irigység képében
- Itt csakis Byron Katie dobott mentőövet, a 4 kérdés nélkül nem tudtam volna hatástalanítani, ami felém zúdult: sikeresen.
Könyvek, könyvek és könyvek. Mint látható: nekem ők a családom. Mindvégig teljesen egyedül voltam. Akár a pillangó a bábban.
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
