Elég egy alkalom, egy felelőtlen lépés, egy rossz döntés, és egész életedben azokat az akadályokat kell leküzdened, amit te ezzel az egy alkalommal felállítottál magadnak... vagy dönthetsz a feladás mellett, ami a könnyebbik út, hiszen nem jár több küzdelemmel, de a súlyt, a sorsod hátizsákjában így is-úgy is cipelned kell egy életen át... Ezért a sebzett szárnyad bátortalanul - mivel folyamatosan szakadnak fel be nem gyógyult sebek - újra megpróbálod megmozdítani, mert szeretnél újra repülni... Addig minden kis mozdulat (ami a hiba elkövetése óta kétségekkel, félelemmel és az emlékek miatt fájdalommal jár) a tehetséged hasznosítási lehetőségének keresése...
Pár évvel ezelőtt milyen szép volt minden. Bár pénzem nem sok volt, és a napról napra élés az éjszakázásokkal együtt rendkívül megviselt, visszagondolva mégis olyan volt, mint egy álom. Azt csináltam, amit szeretek. Amit gyerekkoromban megálmodtam, valóra váltottam mindent… Vagy legalábbis úgy tűnt, hogy mindent. Az akkori naplóimat visszaolvasva mégis rendkívüli depresszió gyötört, bár az okát a mai napig nem tudnám megmondani. Talán tudat alatt készültem. Mire is?
Készültem az emberek és az élet kegyetlenségére. Arra, hogy túléljem. A saját életemről volt szó. Egy alkalomról, amit az ember soha nem felejt el. Egy felelőtlen lépésről, amikor az ember a saját álmait nem veszi komolyan és ebbe bele sem gondol, hogy esetleg mekkora kockázattal járhat. Hogy akkora súlya lehet, hogy egész életedben beskatulyázhatnak, hogy megakadályozza végleg az álmokhoz vezető utadat, hogy le kell térned arról az ösvényről, amin jártál, pedig ott már valójában neked taposták ki az utat ...
És neked tapsoltak ...
Visszatérni az ösvényre?
Sokáig úgy gondoltam, az felérne egy lehetetlen küldetéssel. Inkább csak érinteni párszor, ami nem jár kockázattal, de boldogsággal sem. Aztán mégis hinni kezdtem. Bár gyengeségem, félelmeim a mai napig visszafognak. De talán épphogy az a boldogság megtalálásának a titka, hogy a legmélyebbre kell kerülnöd, legalább egyszer el kell buknod, és szenvedned kell, hogy aztán elérhesd a céljaid.
Egy éve egy olyan álom valóra vált, amiben már egyáltalán nem hittem. Miért is kellett volna, ha egyszer egy ember váratlanul a saját sorsának vetett véget, és engem itt felejtett a Földön?
Az érzést, amit iránta éreztem, szerelemnek hívják. Legalábbis azt hittem ...
Elkönyveltem magamban, hogy az ember életében ilyen egyetlen lehet.
Aztán évek múltán váratlanul mégis újra megdobbant a szívem. Az érzelmek felülírták azt az egyetlennek hitt tragikus kimenetű élményt. És már nem csak azt hiszem, hogy az, amit jelenleg érzek egyetlen, hanem azt is, hogy ez már örökké tart.
Az ember előbb-utóbb megtalálja lelke boldogságát, bár az út rendkívül sok buktatón át vezet. Most még igen bátortalanul, de hiszem, hogy egyszer az elvesztett álmok újra megtalálnak. Azt az ösvényt nem csak érinteni, hanem taposni fogom, és azokat a szárnyakat nem csak mozdítani próbálom majd, hanem repülni vele fel magasra.
És ahogy a szerelem is újra rám talált, talán a taps is újra felhangzik majd egyszer ...
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
