Az egyedül lévő ember valójában nem magányos, mert a szívében ott vannak vele azok, akiket szeret, és akik őt szeretik, vagy legalábbis helye van az életükben. Szálak sokasága fűzi őt az emberi létezéshez még akkor is, ha átmenetileg a nagy hőfokú, közvetlen emberi kötődések (szerelem, párkapcsolat, család) hiányoznak. Éppen ezért egyedülléte átmeneti állapot, és ezt az illető tudja is. Noha fájdalmas lehet, jól felhasználható a kiteljesedésre. Ha az ember utólag visszanéz élete e szakaszára, többnyire megállapítja, mennyire hasznos időszak volt. A magányos ember viszont belül is egyedül van, vagy legalábbis ezt hiszi. Közvetlenül éli át a kitaszítottságot, ami egy hideg pokol.
Kezdjük, egy eléggé kategorikus kijelentéssel: a magány a huszonegyedik század pestise. Épp olyan, mint a ragály lehetett a középkori emberek szemében. Nincs ellene védőoltás. A magányos emberen - járásán, nézésén - látszik, hogy magányos, és a többiek kerülik, nehogy "elkapják" a kórt. Nem hívják meg bulizni, pedig a magányos fél karját odaadná, csak hogy baráti társasága legyen. A magányos ember nagyon nehezen kér és nehezen is kap segítséget. Nézd csak meg például egy buszmegállóban, mekkora üres tér keletkezik a szomorú, fásult arcú, semmibe meredő, vagyis láthatóan magányos ember körül! Mintha csak buborékban lenne. A magányos embert könnyű felismerni a tömegben is. Tudjátok, miről? A nézéséről. Nem a többi embert, de nem is a fákat vagy a tárgyakat, hanem az emberek közötti üres helyeket nézi, mintha az életéből hiányzó emberekre fókuszálna!
Korunkban a technika sajnos kedvező táptalajt nyújt az elmagányosodásnak. Az, hogy valakinek hány "ismerőse" van a közösségi oldalakon, hány társkereső oldalon regisztrált már, nem jelent valódi, élő emberi kapcsolatokat. Sokszor ezek valójában nincsenek is, a modern emberek sokasága - sajnos főleg a fiatalok - életüket a virtuális térben élik. Beszélgetés közben is kütyüket nyomkodnak. Mások otthonról dolgoznak számítógéppel, ezért kollégákkal sem találkoznak. Közismert viccek tárgya az informatikusok viszonya a nőkhöz, az udvarláshoz. Végül vannak az öregek, akik maguk sem így tervezték nyugdíjas éveiket - a család szétszóródott, az imádott unokák más városban, vagy külföldön élnek, családtagok helyett televíziós szappanoperák jelentik a társaságukat.
Milyen szomorú ez!
A középkorban a pestises betegnek efféle tanácsokat adtak: vonuljon el önként az emberektől, és dolgozzon az életszentség megvalósításán, mint remete... imádkozzon sokat, illetve ápoljon más betegeket. Ma feltűnően hasonló tanácsokat találunk a magányos embereknek íródott könyvekben, magazin-cikkekben.
Használják ki a magány időszakát az elmélyülésre, lelki fejlődésre, "engedjék el" a problémát, végezzenek önkéntes, karitatív munkát, próbáljanak összeismerkedni más magányosokkal, látogassanak egyedül élő öregeket stb.
Nagy-nagy probléma, hogy sok magányos ember egy fantasztikus párkapcsolattól várja, hogy az a Másik majd befoltozza az összes hiányt: feltétel nélkül szeretni fogja, egyszerre lesz barátja, szerelme, lakótársa, anyja-apja, játszótársa, üzletfele, hitelezője, menedzsere, gyóntatója és pszichológusa. Ez nagyon nagy, sőt lehetetlenül nagy elvárás a másik ember felé, és aki ezt megérzi egy kialakuló kapcsolatban, az bizony menekülőre fogja!
A magány gyógyítása nagyon nehéz, mert a kórokozó mélyen a szívben fészkel, és ennek neve: "nem vagyok elég jó, nem vagyok elég szerethető". A magányos ember szíve nagyon fáj. Emiatt nem szokott segíteni az a tanács, hogy menjen szórakozni, vidám emberek közé - ilyenkor szerethetetlenségének, visszautasítottságának fájdalmát még erősebben érzi. A társas magány borzasztó. A magányos ember valójában önmagát utasítja vissza, belső száműzetésbe vonul, mielőtt újra át kéne élnie azt a fájdalmat, hogy mások utasítják vissza a közeledését.
A magány vírusa elsősorban a kommunikációs rendszert támadja meg, vagyis a magányos ember egy idő után valahogy elfelejt mosolyogni, másokhoz szólni, esetleg szól, de sorozatosan rosszul, ügyetlenül, rossz ritmusban, vagy egyszerűen alkalmatlan megjegyzéseket tesz. Emiatt suta közeledési kísérletei rendre meghiúsulnak. Egy idő után a sorozatos kudarcok miatt a magányos ember egyre jobban visszahúzódik csigaházába, és - mondjuk - az ókori mitológiának, az egzotikus nyelveknek, a szimultán-sakknak vagy a postagalamb-tenyésztésnek szenteli az idejét. Jó esetben a hobbi valóban összehozhatja őt hasonló érdeklődésűekkel, amiből barátságok is kialakulhatnak, enyhítve a magányát.
De még jobb, ha a tünetek helyett magát a vírust kezeljük:
a mélyen megbújó hiedelmet a lénye szerethetetlenségéről.
Si vis amari, amas! Ha azt akarod, hogy szeressenek, szeress! Mondja a latin közmondás. A szeretet - még ha "csak" állatok felé mutatkozik is meg eleinte - szintén egy kapu lehet a magányosság várfalain. Az állatvédelmi munka, vagy akár egy aranyos kutya sétáltatása megint csak alkalom emberi kapcsolatok kialakítására. Az állatok nagy előnye, hogy nem szokták visszautasítani az embert csak azért, mert ügyetlenül beszél, vagy elszokott a mosolygástól... és viszonozzák a szeretetet. Ilyenkor persze arra vigyázni kell, hogy a szeretett állatok ne lépjenek be az emberi kapcsolatok helyére, hanem inkább egyfajta hidat képezzenek feléjük!
Némelyeknek ilyen elfogadó, türelmes, jóindulatú emberi kapcsolatra mintát a pszichológus, a vallási közösség vagy akár egy sportközösség jelenthet. Az Interneten megismert emberekkel, közösségekkel is érdemes előbb-utóbb személyesen is találkozni. Az önkéntes munka, valamilyen fontos, jó ügy szolgálata is képes kaput nyitni a zárkózottság falain.
A társalgásban gyakorlatot szerezni - ez ismét csak gyógyító hatású. Mosollyal minden könnyebb. Sok közeledési próbálkozás után - egyszerűen a nagy számok törvénye miatt - az elutasítással kapcsolatos túlérzékenység csökken, több lesz az elfogadó visszajelzés is, a visszamosolygás, a kedves válasz, viszont segítség is - ezáltal kicsírázhat a magányos ember lelkében a gondolat: "lehet, hogy mégis szerethető vagyok?"
Aztán egyszercsak, szétnézve világában, a magányos ember azt látja, hogy a korábbi kopár pusztaság helyett élő kapcsolatok sokasága zöldell és virágzik lelke kertjében - és már egyáltalán nem magányos. Amikor már van védőhálója emberi kapcsolatokból, akkor érdemes a párkapcsolat kialakításának kockázatos kalandjába belevágni - ekkor már nem lesz ezen akkora érzelmi súly, ami eleve lehetetlenné tenné a közeledést. A mosolygó, népszerű ember magabiztossá is válik - és ez nagyon szexi!
Írta: Halász Alexandra
