Iszonyatosan hosszú ideje bolyongott már a folyosón, körbe és körbe keringve, kezében papírlappal keresve a termet. Nem jött szembe senki sem, a többiek már ott voltak. Jeges rémület feszítette a szívét, hogy elkésett. Hogy ezt már nem lehet megbocsátani, hogy túlment minden határon, hogy ennek már vége. Futni kezdett – végül meglátta őket: ott állt egy kisebb csoport, sápadt, rettegő ismerős arcok, gyűrött zsebkendők, karikás szemek.
Az ajtó kinyílt, kijött valaki, leült a fal mellé. A lábai még mindig remegtek. Arcát két tenyerébe merítve ült a jéghideg kövön, a zöld olajlábazat kiemelte mennyire vékony, már-már törékeny. Zokogott.
Odaért, mellé térdelt, megfogta a vállát: - Megbuktál? – kérdezte.
A két tenyér kiengedte a kerek, izzadt arcot, ami maszatos volt a könnyektől, s a két apró, szorgos malackaszem belenézett az övébe: - Átmentem! Hallod? Átmentem! – a szavak suttogva, remegve, alig értek el a füléig.
- Akkor miért bőgsz? Nem örülsz? – súgta vissza. Senki nem mert hangosabban beszélni. A falakba volt kódolva a félelem.
- Túl vagyok rajta, de nem tudok örülni. Nem érte meg. Úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. Mint akinek az agyrágók megették az agyát. Azt érzem, hogy hiába van meg, nem tudok semmit. Ez nyilván hazugság, mert igenis sokat tudok, de a szívemben nem ez van. Nem érte meg. Sikerült, de nem érte meg.
Odakuporodott a malacszemű mellé és elgondolkodott. A szívéből az eddig annyira fojtó, szinte gyilkos rettegés kirepült, mint egy verdeső szárnyú kis kolibri. Üres lett és olyan józan, mint egy kiürült pálinkáspohár; átlátszó, steril és céltudatos.
Nem érte meg. Nem érte meg rettegni, vizsgázni, átmenni - túl nagy volt az ár ...
Mi éri meg akkor? Mitől és kitől félünk mi itt? Miért kell így félni? Mi a legrosszabb, ami történhet?
Lassan, míg az ajtó kinyílt és kijött egy másik társa, végiggondolta, hogy mi a legrosszabb eset – és kigondolta mit tenne akkor, ha az lenne a valósága. Egészen tetszett neki az a változat is, még akkor is, ha a legrosszabb. Volt megoldás és ez megnyugtatta.
Kitalált még egy lehetséges jövőt és azt is kedvére színezte, majd még egyet, amiben már egy fantasztikus társ is szerepelt – és végül kitalált még egyet, amiben azt gondolta át, milyen lesz akkor, ha sikerül. Aztán erre is kitalált még egy változatot … csukott szeme mögött lehetséges jövők filmkockái peregtek. Minden kocka tetszett neki. Minden kockát ő generált, álmodott, és minden kocka izgalmakat és újabb, újabb és újabb tapasztalást jelentett. Megértette, hogy nem az a fontos ami az ajtó mögött várja, hanem az ami idáig vezette. Egyedül ő maga a fontos. Amit ő maga meg tud tenni. Másokért és egyben önmagáért.
Újabb ember jött ki, vizet ivott, hosszan.
Szinte látta, hogy a víz hogy válik vérré a testében. Még soha ilyen tiszta tudatállapotban nem volt.
Eljött az idő, egy szemüveges asszony behívta őt és még két társát. Egyenes háttal, határozottan lépdelt. Elfogyott a félelme. Úgy érezte, hogy mindet elhasználta, amit erre az életre kapott. Kiürült a félelemraktára és a tisztánlátás jött a helyére.
Látta a tételsort - elé állt.
Húzott. Látta, hogy mit fog húzni, pedig a papírcsíkok lefelé voltak fordítva az asztalon. Nem volt ebben logika, meg ésszerűség, mégis látta és nyilvánvaló volt.
Leült a székre, írt pár mondatot, majd felállt és telt, tiszta hangon elmondta mindazt, amit tudott róla. Valaki – utólag nem tudta volna felidézni az arcát az illetőnek – kérdezett, ő válaszolt, majd keresztülvágta a terem rideg csendjét a mondat: - Ez ma az első jeles. Nem gondoltam volna Kovács, hogy a maga képességeivel jelesre vizsgázik!
Ránézett és csak ennyit mondott: - Nem számít! Az számít, hogy én mit tudok és nem az, amit mások rólam gondolnak.
Fagyos csend állt be, ahol a jelest már beírták, de az efféle szemtelenséghez nem szoktak. A szemtelennek tűnő, megkérdőjelezhetetlen, félelem nélküli igazság átmetszette az aljas szigor szövetét. Senki nem szólalt meg újra.
Átvette a papírt, kisétált a folyosóra, zsebre vágta a bizonyítványt. Kész volt.
Megölelte a malacszeműt, rákacsintott és elhagyta az épületet. Tudta, hogy soha több nem jön vissza ide. Kiválasztotta a legszebb forgatókönyvet amit kitalált a rideg folyosó kövén, az olajlábazatnak dőlve, majd elhatározta, hogy megvalósítja.
Csörgött a vekker. Felébredt. Felnézett a falon a kis feszületre és elmosolyodott.
A szoba sötét volt és apró, hívságoktól mentes. Kisétált a cellájából, mosdott és felvette egyszerű ruháját. Átment a kerten, be a kapun, a folyosóra, amely hűvös volt, de nem volt rideg. Vidám színekkel festett falai közt temérdek izguló gyermek várta őt. Az igazgatónőt, akit annyira szerettek mindannyian. Fejcsóválva gondolt az álmára. Már régen álmodott! S milyen régen álmodta azt, hogy ő vizsgázik! Tudta, hogy nem véletlen jött ma éppen ez az álma.
Derűs mosolya megnyugtatta a vizsgára készülőket:
- Aki fél, az rosszabbul teljesít! Azt szeretném, ha örülnétek annak a sok jónak ami előttetek áll! Kedveseim! Nem számít ma, hogy mennyi csínyt követtél el! Nem számít, ami eddig volt! Most nem számít, hogy ki mit gondol rólatok, csak az számít, amit tudtok! Gyertek és mutassátok meg!
Pontosan tudta, hogy mindenki ott van ebben a pillanatban, ahol éppen most lennie kell. Ahogy ő maga is éppen a megfelelő helyen van az úton, amit régen, a vizsga után kitűzött maga elé. Tudta, hogy a boldogsághoz nem a lexikális tudás vezetheti el őket, hanem annak tudása, hogy én tudom, hogy képes vagyok megtanulni, tudom, hogy tudom, és meg is tudom valósítani azt, amit szeretnék! És tudta, hogy az a malacszemű miniszter miért egyedül csak neki nézi el, hogy egy ilyen renitens, félelemmentes, gyerekszerető és boldog iskolát tartson fenn itt, a madárlátta végeken.
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
