Tábortüzet körbeülve, nap-zsivajtól lecsendesülve, amikor leszáll az éj, hallod-e, hogy mit mesél?
Tábortüzet körbeülve,
nap zsivajától lecsendesülve,
mikor leszáll az éj,
hallod-e, mit mesél?
Láng ölelte fahasáb,
vörösen izzó parázs,
mesét mondó égő varázs.
Meleget ad, s közben elmeséli,
szíve, a te szívedet érzi.
Egyszer, valamikor nagyon régen,
a múlt elfeledett sűrűjében,
egy fáról lepottyant egy magocska,
még nem tudta, merre viszi jó sora.
Szellő úrfi karjaiba felkapta,
le-fel, jobbra-balra forgatta,
s elvitte egy nagy útra.
Repült árkon, bokron, hegyen át,
megjárta a mezőt és a pusztát,
míg egyszer csak megállt.
Sziklahasadék volt, mi útjában állt,
ott pihent ő napokig, hetekig,
neki úgy tűnt, évekig.
Zivatar jött, az eső szakadt,
megáradt egy kis hegyi patak,
zubogott, habzott, sőt tajtékzott,
mindent elsodort, magával rántott.
A hasadékból a magot kikapta,
így folytatódott utazása.
Vitte a víz, dobálta,
ám a völgynek aljába,
lecsendesedett sodrása,
abba maradt tombolása,
és a magocska, megpihent a mohába.
A zöld moha puha volt,
békéről, nyugalomról dalolt,
teltek a napok, múltak a hónapok,
télen a hó adott puha takarót,
pihentetőt, lágyat, szunnyadót,
majd tavasszal a nap fújt riadót.
Magocskánk álmosan nyújtózott,
hatalmasakat ásított, pislogott,
érezte elgémberedett testébe,
az élet áramlik végre.
A puha moha ágyában,
gyökérkét eresztett hamarjában,
s a moha lágyan megtartotta,
hisz eddig is boldogan volt otthona.
Kikandikált két apró levélke,
tekintetével az eget kémlelve.
Minden napra új nap virradt,
cseperedése abba nem maradt.
Így lett belőle kis csemete,
hajlékony, rugalmas életke.
Eldöntötte, akkorára fog nőni,
miről valaki majd mesét fog szőni,
hogy elérhesse a csodás napot,
éjjel a holdat, s a sok csillagot.
Sóváran nézte, ahogy repülnek a madarak,
nem röghöz kötöttek. Szabadak.
A napokból hónapok, majd évek lettek,
ő pedig csemetéből óriási fává lett.
Oldalát belepte a moha,
a hegyi patak lábát simogatta,
szél úrfi a leveleivel játszott,
mozgóképpé alakítva az árnyékot.
Gyökerei közt nyüzsgött az élet,
rejteket szolgálva nyuszinak, pocoknak, egérkének.
volt olyan év, mikor aljába rókacsalád is lakott.
Oldalán zöld borostyán futott,
hirdetve, az élet mily csoda,
és soha sincsen vége-hossza.
Ágai közt mókusok ugráltak,
odvában nyugalomra találtak.
Harkály koma volt az ő orvosa,
ágát, derekát jól megkopogtatva.
lombjában volt gerlefészek,
benne lakott egy gerlepár,
onnan burukkolta,jó hogy élek,
süt a nap, és szép a táj.
Ezer ágán száz madár,
csipog, fütyül, kiabál.
Majd egy viharos esten,
megjelent egy rémült fiú és egy lány,
az erdőben eltévedve, elcsigázva, botorkálván.
Oh! Mily csodás erős fa!
Szélárnyékban megbújva,
menedéket adó nagy odva,
avarral, mohával kirakva.
Csendesen beléptek az odúba,
kézen fogva, félve egymáshoz bújva,
ott várták, meg míg az idő magát kitombolja.
Az estéből sötét fekete éjjel lett,
villámok szántották fel az eget.
A nap volt, ki ennek véget vetett,
szellő úrfi szétfújta a fellegeket,
s mire hajnal, majd reggel lett,
fiú és leány végre megpihenhetett.
Zsibongó madárdalra ébredtek,
a vihar nyoma az enyészeté lett.
Megmosakodtak a hűs patakba,
és dalolva indultak haza.
Sosem feledték ezt az éjszakát,
a fa védő, óvó, ölelő karját.
Hálából rendszeresen látogatták,
a fiú pedig írt róla egy ódát.
Ismét eltelt jó néhány év,
történt ezer s egy dolog még.
Fiú és leány családdá lett,
gyönyörű kisleányuk született.
Mindig vitték kirándulni magukkal,
nyáron, ősszel, télen, és tavasszal.
Ám egy zord őszi hajnalon,
búsan másztak át a hegyormon,
valami volt a levegőben,
mintha nem lenne minden rendben.
A völgybe leérve vették csak észre,
a fát villám csapta sok részre,
tagjai jobbra-balra dőlve,
füstösen, itt-ott megégve.
Könnyük hull, tolul a sok emlék,
mikor ölelő karjában töltötték az estét.
Ágaik közül elszálltak a madarak,
a mókuskák a környező fákra futottak.
Csak álltak, megrendülve, némán,
előttük a halott fa, az élet mementóján.
Mikor a sokkból kissé magukhoz tértek,
rájöttek, előttük ez nem lehet enyészet,
a szívükben érzik az egészet,
nem érhet ennyivel véget ez az élet.
Később hazaszállították a fát,
míg eldöntik a további sorsát.
A fiú a törzséből bölcsőt farag,
mert az élet egy helyben sosem marad,
hisz új élet fogant, a leány szíve alatt.
A maradék fából lóca lesz,
rajta ücsörögnek majd a gyerekek.
A többi fa sem veszett kárba,
bementek sorban a fáskamrába.
S tavasszal, mikor újra itt az ideje,
lélek, s a kert is rendbe szedve,
barátokat hívtak vendégségbe.
Eszem-iszom, dínom-dánom,
folyik a bor, sül a kalácsom.
Tábortüzet gyújtanak,
közben dalokat dúdolnak.
S a tűzre mikor felteszik a bográcsot,
alászórják a maradék forgácsot,
a dal, s a hang is elcsendesedik,
a szív hálával megtelik.
Csak nézik, nézik a lángot,
ahogy befalatozza a fahasábot,
izzik a bogrács alatt a parázs,
s mesélni kezd az égő varázs.
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű - melyet versenyen kívül helyeztünk. Ennek oka, hogy ez a mű már máshol megjelent, és a pályázati kiírásban szerepelt, hogy kifejezetten a pályázatra írt, eredeti, korábban még nem publikált írásokkal lehet csak pályázni. A művet nem töröljük, de a pályázatban nem vesz részt, díjra nem jogosult.
