Gyermekkoromban sokat utaztunk a családommal a nyári szünetekben külföldre, főként Görögországba. A tenger kristálytiszta, sós vize, a napsütéses, láblógatós, kagylógyűjtögetős élmények mindannyiunkban valamiféle belső ragyogást és boldogságérzetet keltett, amely az év további időszakaiban is nagyrészt kitartott. Volt mire várni a következő nyári szünetben.
Már akkor is szerettem elmerülni a pillanat varázsában, amelyet egy-egy szép emlék okozott; egy-egy medúza látványa, egy pitába tekert souvlaki ízvilága, a Meteorák gyönyörű kolostorai, vagy akár csak a homok pergetése az ujjaim között. Emlékszem, ahogyan az emlékkönyvembe vidáman rajzolgattam és írogattam az összes átélt élményemről. Sok fénykép is készült a nyaralások alkalmával, amelyeket a mai napig jó érzéssel nézünk vissza, és a húgommal együtt mindig egy kicsit újra gyermekké válunk olyankor. Milyen szép is volt!
Mikor újra becsöngettek az iskolában, én még lélekben nyaraltam…
…Irodalom tanárnőnk egy idősebb, szigorú asszony volt, sok elvárással felénk, de én valahogy mégis kedveltem. Sosem mutatta ki igazán a diákjai iránt érzett szimpátiáját, de én éreztem a szívem mélyén, hogy ő is kedvel engem. Általában ötös is voltam, szerettem verseket tanulni, fogalmazást írni, nem rémített meg, ha felelni kellett valamiből. Így nagyon örültem annak is, amikor a szünet utáni első irodalomórán azt kaptuk házi dolgozatként, hogy írjunk egy fogalmazást a nyári élményeinkről. Lelkesen és aprólékosan kidolgozva írtam le azt az utazást, melyet - számomra - az egyik legszebb görög szigeten éltem át, Keán. A dombok és völgyek természetes szépsége, a gyönyörű homokos tengerpart, a faszén illata, a finom gyümölcsök egészen elkápráztattak. 11 éves voltam akkor, de a látványt és az ízeket a mai napig fel tudom idézni magamban. Boldog voltam, hogy mindezt megoszthatom az osztálytársaimmal és a tanárnővel is. Emlékszem, én írtam a leghosszabb fogalmazást, 5 oldal lett. Igyekeztem szépen is írni, hogy kerek legyen minden. Izgatottan vártam a kiértékelést. Talán egy hét is eltelt, mire végre elérkezett az újabb irodalom óra. Éreztem, hogy hangosat dobban a szívem, mikor megláttam a füzeteinket Kati néni kezében. Közben fürkésztem az arcát, kicsit szomorkásnak tűnt, kicsit távolinak. Mintha nem itt lenne. Egy pillanatig elgondolkodtam, csak nem történt-e vele valami baj, de aztán a tekintetem újból a füzetekre tapadt. Jaj, tessék már kiosztani!!! Kicsit még a tenyerem is izzadt. Miért izgulok ennyire? Nem is értettem. Kati néni szótlanul mindenki elé odatette a füzetét, én pedig azonnal kinyitottam, még le sem rakta. Miiiii??? Hármas alá? Ez nem is az én füzetem!!! A kommentben pedig ez állt: „Írása tiszta és szép külalakú, de tartalmát tekintve felszínes és egysíkú. Egy ilyen szép tengerparti nyaralásból szinte csak az maradt meg neki, hogy miket ettek. Untam"
Éreztem, ahogyan könnyek szöktek a szemembe. Tudom, több helyen is megemlítettem, hogy milyen finomakat ettünk, de hát az egész család odavan a tengeri herkentyűkért, és ilyenkor kapjuk azokat a különleges esernyős fagyikat is, amiket otthon nem. Jaj…most lefagytam. Könnyes szemmel nézek Kati nénire, de ő nem néz rám. Valahová a távolba réved a tekintete, egyáltalán nem érdekli, hogy mit érzek. Hallgatok. A torkom és a gyomrom összeszorul, mintha citromba haraptam volna.
Hát jó, akkor nem írok többet…
25 évvel később….
Szombat hajnali 5 óra van, kopog az eső az ablakpárkányon. Álmatlanul forgolódom és kicsit mérges is vagyok. Végre egy reggel, amikor kialudhattam volna magam, erre persze még korábban is ébredek a szokásosnál. Jár az agyam! - ÍRJ! - Mondja egy belső hang már megint. De mégis mit? Miért? Miről? Kinek? Szeretek beszélni az tény, sokszor le sem lehet lőni, mindig van témám, előfordult, hogy pár sort már írtam is valamiről, de hogy úgy rendesen? Pedig mostanában állandóan jönnek a jelek. Igazság szerint már tavaly elkezdődött, amikor egy ismerősöm kezdte el mondogatni, akárhányszor csak találkoztunk, hogy írjak. Csak úgy a semmiből, majdhogynem felszólító jelleggel.
Persze legyintettem mindig, mondhatni frusztrált, amikor újra és újra felhozta. Vajon mi lehet az oka, hogy ilyen elutasításban vagyok az írással? Szerencsés vagyok, mert több módszert is ismerek, amellyel a dolgok mélyére tudnék ásni, hogy mi lehet az ellenállásom gyökere. Mégis halogatom.
Becsukom még egy kicsit a szemeimet, majdnem vissza is alszom, ám ekkor hirtelen megjelenik előttem egy idősebb hölgy arca…Kati néni szomorú, távolba révedő tekintete. Hirtelen könnyes lesz a szemem. Mi történik velem? Előbukkan egy újabb kép. Haragosan begyűröm a füzetemet a táskámba és nem veszek tudomást a külvilágról. Ó, Istenem! Hány helyzetben vágtam be a durcát, amikor lelkesen belekezdtem valamibe és a számomra fontos embereket nem érdekelte eléggé? Most már zokogok. Ó, hogy talán ezért nem figyeltem oda sokáig az evésre sem? Szinte sosem lehetett engem enni látni, volt, hogy a vacsorákat ki is hagytam, és általában madáradagokat ettem.
Hirtelen elkezdett kikristályosodni minden, hogyan is mondtam le az evés élvezetéről, az írásról és az alkotásról, melyet annyira szerettem, és miért számít annyira, hogy mások elismerjék a munkámat. Mai tudásommal és tapasztalásaimmal a hátam mögött már látom, hogy Kati nénivel történhetett akkor valami, ami miatt rosszul érezte magát, és ez rányomta a bélyegét a mi dolgozataink értékelésére is. Nem rólunk szólt, hanem róla! Micsoda felismerés és megkönnyebbülés ez most!
Életünk során rengeteg élmény ér minket, minden pillanatban számtalan tapasztalásunk van. Ezek egy része kellemes, melyekkel könnyedén azonosulunk, jókedvűen éljük bele magunkat újra és újra a szép emlékekbe. És vannak a kellemetlen tapasztalások, amelyeket jó, ha túlélünk valahogy, még véletlenül sem szeretnénk újból szembenézni velük. Ezeket az emlékeket szépen bezárjuk, valahová, egy titkos ajtó mögé, és kínosan ügyelünk rá, hogy ne kelljen újból megtapasztalnunk. Ha hasonló helyzetbe kerülünk, igyekszünk túlélni valahogy megint, érezhetjük is a furcsa feszülést a mellkasunkban, de azon vagyunk, hogy mihamarabb kilépjünk a helyzetből. Újra és újra elkerülünk, ahelyett, hogy egyszer szembenéznénk azzal a sértett kisgyermekkel, akinek a szívében lehet, hogy szintén él a saját Kati nénijének emléke. Lehet, hogy nem kell 25 évnek eltelnie, hogy megérkezzen a felismerés.
Mennyi ilyen történet van az életünk hét lakattal lezárt emlékkönyvében, mennyi elrejtett rossz érzés, melyektől MA szenvedünk. Mi lenne, ha újra kinyitnánk ezeket a lakatokat és elkezdenénk belelapozni a számunkra legértékesebb könyvbe, hátha boldogabbak lehetnénk?
Miután kisírtam magam éreztem, hogy a lelkemben történik valami. Mintha könnyű szellő simogatná a bőrömet, mintha ölelő karok védelmeznének. Kicsit még feküdtem csukott szemmel, lassan elhalványult Kati néni arca és engem átvett valamilyen belső nyugalomérzet. Nem láttam több képet, nem éreztem semmi kirívót, csak csendes nyugalmat. Kinyitottam a szemeimet és lassan elővettem a laptopomat. Reggelente, ha van időm, szeretek egy forró tejeskávé mellett internetet böngészni. Most különösen jól esett még nyújtózkodni, ráérősen ébredezni ebben a békés nyugalomérzetben.
Ahogy révedezve olvasgattam, egyszer csak megláttam a Lélekpillangó írói pályázatát, melyet egy egészen távoli ismerősöm ajánlott figyelmembe úgy, hogy ő nem is tudott róla. Kérte, hogy like-oljam be az oldalt. Ilyenek a véletlenek...megtettem, és szinte azonnal elkezdtem írni ezt a kis történetet.
Nahát, mi történt??? Nem érzem már azt a gyomorszorító ellenállást.
Valószínű az irodalmi Nobel-díjat nem kapom meg, de bízom benne, hogy ezzel az írással felébresztem az olvasóban azt a szándékot, hogy engedje meg az összekapcsolódást önmaga rejtettebb mélységeivel, és akkor egészen új fejezeteket írhat élete könyvébe.
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
