Emlékszem arra, milyen kétségbeesve lenni. Ott ültem a fürdőszoba padlón és belevágtam a kezembe. Könnyek potyogtak a szememből, elvették minden csepp reményem. Azon a napon félig meghaltam. Láttam, ahogy kicsordul a vérem, ahogy előtör belőlem az életem minden egyes szívdobbanással.
Lüktető ereimből távozó vörös folyadék, mert akkor az nem volt más, csak egy darab belőlem. Nem számított a fájdalom, mert mások bántalmai sokkal erősebben érződtek vénáimban, mint amit a penge okozott nekem. Egy fénykép a kezemben, könnyek a szememben, szétfolyt a sminkem. Összetörve a padlón. Hosszú percek teltek így el, a seb a karomon összeforrt, már nem folytak a könnyeim, meredten bámultam a falat. Kétségbeesve, hogy még meghalni is félek...
Ülök és nézem az embereket. A frissen mosott hajú cicákat, akiken több a műanyag, mint a természetesség. Szerintem még az életük is megjátszott, műanyaggal körítve. Azt teszik, amit elvárnak tőlük. Szépek, fiatalok, egyetemisták. De a vastag smink alatt valahol ott lapul az ember. Az ember aki bujkál. A filmekben sokszor láttuk, az ilyenek mindig sérültek. Lelki világuk, felfogásuk annyira eltorzult, hogy szinte vágynak a kitűnésre a tömegből. Míg mások csak ilyennek látszanak, mert az eredeti természetüket nem fogadná el a társadalom. De ez mindig is így volt. És ezek a frissen mosott hajú cicák, akiknek látszólag semmi gondja nincs, lehet, hogy irigyek rám, rád, hogy az vagy aki, és nem akarsz megfelelni a társadalomnak ...
Ezeregy gondolat kavarog a fejemben. Miért gondolják az emberek, hogy erős vagyok?
A mosolyom mögött számtalan fájdalom lapul, félelem, démonok, kételyek. Egy bohóc vagyok, ki minden reggel felkel, felteszi arcára a sminket és mosolyog. Pedig hányszor haltam meg, hányszor sírtam éjszaka, könnyek közt ülve véget vetni az életemnek. De ezt ők nem tudják. Pedig volt, hogy az alkoholos üveghez nyúltam, gyógyszerekhez. Mindennap egy kicsit, hogy ne fájjon. Hittem, elhagytak, szerettem, csalódtam, örültem, sírtam, mindannyiszor felálltam.
Emberek, azt hiszem, igazatok van. Azt hiszem erős vagyok, mert még minden reggel a tükörbe tudok nézni ..
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
