Kicsit félek, mondta halkan. Olyan halkan, ahogy csak azok beszélgetnek, akiknek nem is kellenek szavak, hogy értsék egymást. De a szemében a fájdalmat legyőző hit fénye ragyogott.
Levette a törökmintás kendőt és szép gonddal összehajtogatta. Nem adta át a nagy, meleg tenyérbe, amiben törékeny keze simult még az előbb, csak letette a párnára. Szerette ezt a kendőt. Kiemelte az arca kislányos vonásait. A kislányét, akihez szeretett visszautazni az időben. Amikor megkapta azt a gyönyörű bababútort, ami még az édesanyjáé volt... amikor a kantáros napozóban várta, hogy a kis medence megteljen vízzel, ami visszatükrözte az ég kékjét, és ő lubickolhasson benne... amikor a hatalmas fürtökből csipegethetett a szőlők között... Vajon úgy szívta akkor magába a kert illatát, mint aki tudja, hogy milyen törékeny a pillanat? Hogy erre a képre, erre az illatra még szüksége lesz? Hogy mennyire akarja majd egyszer még látni azt a lugast, érezni a semmihez sem hasonlítható pompájú, sárga rózsák illatát?
Nyílt az ajtó. Itt az idő, gondolta. Fegyelmezetten nyújtotta a karját. Érezte, ahogy a bódító szer elindul a vénájában, ahogy szétárad a testében. Érezte, ahogy a vér lüktet az ereiben, ahogy minden pici kapillárishoz eljut. Aztán érezte az ápoló magabiztos kezeinek szorítását, amint átemeli a kocsira.
Nem akarta becsukni a szemét. Mindent rögzíteni akart a memóriájában, az ismerős falakat, ahogy haladtak a folyosón, a neonokat a mennyezeten. Aztán megint az ápoló karjait érezte lesoványodott teste körül. Ránézett az arcára. Mintha egyszeriben megállt volna az idő. Csak nézte ezt a napbarnított, szép arcot. Az idő barázdákat rajzolt rá, de jó volt elmerülni a látványában. Sokat látott barázdák voltak, amik bizalmat árasztottak. Szeretett volna felkiáltani, hogy hé, ti barázdák! Ti olyan barátságosak vagytok, ugye, itt lesztek, amikor felébredek, de a hang egy időre elköltözött a torkából. Aztán egy pillanattal később már a mennyezeten függött a tekintete. Azok a lámpák... milyen fura a formájuk... és most hova szaladnak?
Olyan nehéznek érezte mindenét, mintha liszteszsákok lettek volna keresztbe rajta takaró helyett. A karját is alig bírta megmozdítani.
Mosakodunk - mondta a nővér sietősen.
Ki - kérdezte egy tompa hang a fejében - én? De én még nem érkeztem meg ide! Én még a barázdákkal beszélgetek!
Üljön föl, segítek – hallatszott még közelebbről a határozott hang.
Jaj, nem... én nem tudom... én... én... félek.
Így, és most mosakodjon meg!
Értette a mondatokat, értette, hogy azok neki szólnak, de a teste nem engedelmeskedett. Mintha szüksége lenne valamire. De hogyan találja meg azt a valamit, ha azt sem tudja, mit keressen? Erősen koncentrált, hogy fel tudja emelni a kezeit, de azok visszahanyatlottak. Mintha még soha nem csinált volna ilyet. Mintha most kellene megtanítania az idegpályáit, hogyan juttassák el a parancsot az izmaihoz. Nézte a vizet, mintha ott lenne minden ereje forrása, aztán megpróbálta még egyszer, hátha most eléri, és sikerült. Ismerős látvány volt, ahogy a vízben mozgatta az ujjait. Kicsit elidőzött fölötte, aztán újra összeszedte az erejét, hogy az arcához emeljen pár cseppet. Újra legyőzte a gravitációt. Milyen finom érzés! Na, még egyszer! De kimerült a próbálkozásban. Zsibongott a feje, és vissza akart feküdni.
A nap besütött a szobába. Hívta, szinte parancsolta, hogy az ablakhoz menjen. Nehezen, de felküzdötte magát az ágy szélére. Néhány percre megpihent, aztán lassan felhúzódzkodott az ágy végéhez kötött szalaggal. Állok, gondolta diadalmasan, és elindult az ablak felé. Nehezebben ment, mint gondolta. Ezek a lábak mintha nem az ő lábai lennének... pedig csak néhány lépés... talán öt... mennie kell. Elérte a radiátort, megmarkolta, és kinézett az ablakon. A hatalmas gesztenyefákon óriási lila rügyek duzzadoztak, várva, hogy az égi karmester megadja a jelet, amire egyszerre kipattannak. Odatapasztatta a homlokát az üveghez és áhítattal nézte a csodát, hogy tör utat a nemrég még szunnyadó élet. A meleg fény lassan átjárta a testét és puha köpenyével szeretetteljesen beburkolta. A páncél, amit az évek alatt magára vett, észrevétlenül hullott le róla. Már nem volt rá szüksége. Megtelt a szíve hálával és könnycseppek gördültek végig az arcán.
Március nyolcadika volt. Nők napja, az újjászületése napja.
Ez a cikk a pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
