Lélek Pillangó

Véletlenül kapcsoltam arra az adóra, majd a kezem megállt a távirányítón. Elvesztem a képernyő pixelei között. A narrátorral együtt bolyongtam az űrben, először a Naphoz közeli bolygókat megismerve, majd egyre messzebb az egész tágas univerzumban körözve súlytalanul.

Közben fényes Tejútként kacskaringózva indult el bennem lentről felfelé a hála: tudatosítva a régóta       ismert, ám természetesnek vett tényt: ebben a Naprendszerben csak a mi Földünkön van élet. A fényévek végtelenségével mérve pedig mit számít néhány szomorú perc?

Hétköznap. Meleg van, nagyon meleg. Szokásos hétköznap, házimunka, altatás, pakolászok. Ólmos fáradtságot érzek, lefeküdnék pihenni, de van mit tenni. Lassan mozdulok a melegben, muszájból. Akkor meglátom. Egyszerű rongyanyag, színes ákombákom rajzzal, néhány találomra felragasztott színes üvegdísszel. Egy textilszatyor, a könyvekre akasztva. Te készítetted. Kis kezeiddel munkálkodtál szívvel-lélekkel, hogy örömet szerezz nekem ezzel a kis alkotással. Pedig tudom, más tevékenységek jobban érdekelnek, 5 évesen inkább csak rohangáltál vagy építettél volna, de akkor rám szántad az időt és a figyelmet, rám gondoltál teljes szíveddel, igyekezeteddel. Ebben a kis színes munkában minden benne van, ami fontos ebben az agyonkombinált életben!

Egy sárga napocska,a közepén én állok, mosolyogva, arany glória a fejem felett, szív alakú kő és masni díszítenek engem – a Te szemedben ilyen vagyok. Számodra ezt jelentem. Mindennek a fényes közepe, a ragyogás, a mosoly, a szeretet. Fel sem fogom. Könnyes szemmel nézem a „művet”, hirtelen eltűnik por, rendetlenség, gondok, fáradtság, meleg, lényegtelenné válik minden könyörgés, nyűgös este, szófogadatlanság. Csak állok és a hála és szeretet végtelen ereje felemel…Egy pillanat, melyben érzem mind azt a 6 évet, amit eddig Veled élhettem meg. Nagy szavak? Meglehet. De a csoda is nagy.

Milyen gondjaim is vannak? Már elfelejtettem.

Útkereső. Volt. 

A mai napig. Hisz rájött, megtalálta. Mindig is benne volt, de nem tudta, nem hitte, nem merte, talán álmodta.. Eddig. Egészen a mai napig.

Egyszerűen csak a felszínre bukkant. Nem tudni miért most, de nem is lényeges. Hisz a fuldokló is csak egy ideig bírja a víz alatt. Ha feljön a víz felszínére, már nem fuldokló többé. Mint ahogy Ő sem. Már nem. Mert megtalálta. Önmagát, Önmagában. Ahogy mindig is remélte. Hogy egy napon rájön, mi végett van ő itt ezen a helyen. Mi a dolga, mi a célja?

A Hold búcsúzik,ébred a Nap...
A Horizont fölül kikacsintgat...
Madarak dalára nyitod a szemedet,
A sötétből a fényre irányítod tekinteted.
Már pirkad,látod...
Szűrődnek a fényfoszlányok...

Hatalmas robbanás rázza meg a harcmezőt, mely felébreszt. Kinyújtóztatom a végtagjaimat, majd körültekintek a gazdám után kutatva. „Végre Zorba felébredtél” üdvözölt, majd tekintetét újra gépfegyvere látcsövének szentelte.

Én szeretetteljesen vakkantottam, bár a gépfegyverek zajától nem lehetett hallani.

A harmadik világháborúban az utolsó megmaradt században vagyok az egyetlen kutya, akinek a feladata éjszaka jelezni, ha ellenség közeledik. Már három napja alig aludtam, az ételkészletünk a végét rúgja, ráadásul elviselhetetlen az állandó félelem.

Mindnyájunkkal fordulhatott már elő, az az érzés mikor felkelt reggel, hogy ez a nap most más, mint az eddigiek. Valahogy, valamiért, ma nem az a nap kelt, ami szokott, most más megvilágítással süt ránk. Ilyen érzéssel kezdődött rövid történetem főszereplőjének is egyszer.

Manófalvát egy halkan csordogáló patak szelte ketté, éltető forrása volt ez a manóknak. Erdejük csodaszép zöld színben pompázott, élt az erdő, minden apró fűszálában érezni lehetett az élet lüktető erejét. Aki csak ránézett az erdő fáira szemei elernyedtek és szívükbe békesség költözött. A Csend erdeje volt, a természet hangjaival.

Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, csupán annyit tesz, hogy a figyelmed azokra a dolgokra irányítod, amelyek örömet okoznak neked, s olyanokkal foglalkozol, amik feltöltenek és ahol igazán önmagad lehetsz. Nem számít, hogy jelenleg hol vagy és mit csinálsz. Nem számít, hogy most a béka feneke alatt érzed magad. Csakis az számít, hogyha innen most felállsz és tovább mész, mindazzal a tudással, amely benned van, mindazokkal az értékekkel, amelyekkel rendelkezel, merre tartasz! Indulhatsz lefelé is csak akkor rombolni fogsz. Ha viszont a lépcsőn felfelé haladsz, s a céljaidra koncentrálsz, olyanná válsz, akire igazán büszke lehetsz. Ne hallgass a manókra a fejedben, hogy miért nem sikerülhet. Inkább arra gondolj, hogy egy életed van és azt miért ne élhetnéd boldogan?!

A boldogság nem állapot, hanem folyamat.

Meggyőződésem, hogy az ember csak addig marad fiatal, míg lélekben képes valamennyire gyermekinek maradni.
Nem gyerekesnek maradni. Nem az infantilisségre, az éretlenségre gondolok itt, hanem arra az egészséges, még őszinte gyermeki érzésre, örömre és felszabadultságra, amit idővel az élet elvesz tőlünk, a felelősségtudat, a kötelezettségek megjelenésével.

Ez most egy teljesen más műfaj lesz, mint amit megszoktunk: instant, előregyártott sablonmegoldások helyett arra invitállak, hogy tegyél fel Magadnak kérdéseket. Benne vagy? Lehet, hogy furcsa lesz elsőre, annyit fogadj be belőle, amennyi Neked most kényelmes!
A válasz, a kész megoldás bezár. Ha nem működik, még el is hiszed, hogy benned van a hiba. Mi van, ha Neked más jó, más működik?

Hol mondtál le Magadról? Visszavennéd az energiádat, és megélnéd azt, aki valójában vagy?