Felkelt a nap. A sugarai már nem olyan erősek, mint pár hete, de még mindig érezni az erejét, a melegét. Reggel hat óra tizenöt van. Az ablakban állva nézem az ébredező várost, kezemben a jól megszokott tejeskávé. Régebben minden reggel hat tizenötkor ittuk a kávénkat. Akkor még külön lakásban laktunk, külön aludtunk, külön kis életünk volt, de a reggeli hat tizenötös kávé nem maradhatott el. Még akkor sem, ha egyikőnk nem dolgozott éppen aznap. Ez volt a mi kis rituálénk. Emlékszem, volt olyan, hogy egyikőnk alig bírt felkelni az ágyból, olyan beteg volt, de mégis megtette a másikért, hogy kezébe vette a kávésbögrét. Tudtuk, hogy a másik mitől lesz éppen az adott napon boldog, mivel lehet felvidítani. Mert nem voltak akkor sem könnyűek a mindennapok, ahogy most sem azok.
Itt állok az ablakban, arra várva, hogy megjöjjön a bátorságom elindulni. Mi lesz, ha ma sem sikerül? Mi lesz, ha ma is azt fogják mondani, hogy „Köszönjük, nagyon szimpatikus, illetve az önéletrajza alapján látjuk, hogy megvan a megfelelő munkatapasztalata és képzettsége is az adott munkához, de mégis elmúlt már negyvenéves, és az a kisgyermek sem túl szerencsés ebben a mai rohanó világban. Így most nem Önre esett a választásunk….” Mert újabban mindig ezt mondják. Istenem, milyen nehéz, soha nem gondoltam volna. Miért is nem lehetek feleség, anya és háziasszony csak, miért vannak nekem ilyen nagyravágyó terveim, hogy dolgozzam ismét? Már nincs is kedvem ehhez az egészhez, nem is akarok már megfelelni, hisz a fiatalabbak úgyis legyőznek. De ez nem igaz, soha nem gondolkodtam így, mi történt velem, hová tűntem?
Emlékszem, huszonéves koromban, mikor megkaptam az első diplomámat, milyen nagy hévvel indultam neki a világnak. Szabad voltam, mint a madár. Senki és semmi nem állíthatott meg, elterveztem, hogy saját erőből létrehozok egy amatőr színházi előadást, és úgy is lett. Milyen egyszerű volt akkor boldognak lenni, milyen gyorsan lehetett akkor boldognak lenni. Elég volt csak egy mosoly, egy dallam, egy ölelés, és máris azt éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Mint a mesében, elég csak egy tál búza, s én vagyok a világ leggazdagabb verebe. Hova tűnt mindez? Hiszen én nem változhattam ennyit az elmúlt húsz évben. Mi történt velem? Mondjuk ha belenézek a tükörbe, már nem az az őszinte mosolygós lányt látom, mint egykoron. De lélekben még az vagyok, a szívemben még az vagyok, mi történt? Nem tűnhetett el ez csak úgy!
Emlékszem, még akkor is tudtam nevetni, mikor diáklány koromban a szüleim elváltak. Igen, valahogy még akkor is volt egy cseppnyi boldogság. Mikor ottmaradtunk hárman, anyukám és az öcsém, s ültünk hárman az ágyon. Először csak csendben, aztán mindhárman elkezdtünk zokogni. Miért is? Mert egyedül maradtunk. De azután arra gondoltunk, hogy dehogy maradtunk egyedül, ott vagyunk mi egymásnak, ott vagyunk mi hárman, egy erős szövetség, amit senki és semmi nem bonthat fel, s mi majd megmutatjuk, hogy hárman is tudunk majd boldognak lenni. És akkor könnyek között is nevettünk. Szerettük egymást. Igen, ez nem múlt el, ez a szövetség ma is megvan.
De akkor mi történt? Hol van az a mosolygós lány?
Emlékszem mit éreztem akkor, mikor öt, együtt töltött év után arra jutottam, hogy elköltözöm. Hogy otthagyom a frissen felújított lakást (ahol három évig laktam), otthagyom a közös drámacsapatot, otthagyom az emlékeket, a közös terveket, mindent, csak azért, hogy megtaláljam önmagam. Hogy ismét nevessek. Pedig nem volt olyan rossz az az élet. Csak semmi izgalmas nem történt. Izgalom? Nevetnem kell néha magamon. Vérbeli levegő jegy vagyok, szállok, mint a szél. Izgalom? Ha most így visszagondolok, nem is tudom már, hogy akkor pontosan mi hiányzott. De hiányzott valami, mert lépnem kellett. S mertem lépni. Ott mertem hagyni öt évet. Akkor most miért nem merek? Miért nem merek visszatérni az életbe? Miért akarok inkább elvonulni? Hiszen én is vagyok olyan jó, mint ezek a kis fruskák, még csak negyven éves múltam. Hova tűntem el?
Emlékszem, milyen nehéz volt egyedül élni
Egyedül is megtalálni az életben a szépséget, a jót, a boldogságot. Az első hónapok nagyon nehezek voltak, nem tudtam magammal mit kezdeni. Hisz addig mindig volt valaki, akiről lehetett gondoskodni, most magamról kellett. De hogyan kell magamról? Hogyan kell megtalálnom magamban a boldogságot? Olvastam ezeket az okos könyveket, cikkeket, értekezéseket, eljártam előadásokra, meghallgattam mindent és mindenkit, amit, és akit csak lehetett. Mind azt mondta, hogy találjam meg magamban a boldogságot, és akkor majd más is megtalálja. De hogyan? Várjunk csak, lehet, hogy amikor eljártam táncolni, igen, akkor ott a táncban, a zenében, ott magamban megvolt. Ott boldog voltam, ott önfeledten mosolyogtam, semmi nagydolog nem kellett hozzá, ott ismét visszatért belém az élet, ismét önmagam voltam. Igen, a táncban. Tényleg, már el is felejtettem, milyen régen volt már az. Persze, a dolgos hétköznapok, az anyaság, feleségnek lenni, mindez nagyon nehéz, s még találjam meg magamban a boldog pillanatokat is.
Nézem a napfelkeltét, már nem olyan erősek a sugarak, de még mindig érezni a melegét. Egyedül vagyok a szobában, a pici és az apja a másik szobában, talán megint legóznak. Hogy lehet egy lányt rávenni a legózásra? Bár, én is ezt játszottam kicsinek az öcsémmel. Hat tizenöt van, a kávém már lassan ki fog hűlni. Miért nem együtt isszuk a kávét? Újabban alig van erre időnk, mi történt? Miért kell mindig ennek lennie? Akinek családja van, miért nem élhet úgy, mint annak előtte, önfeledt boldogságban, gyorsan megtalálható nevetésben? Azt hiszem, most le kell ülnöm az ágyra, mert ismét zokogásban fogok kitörni.
De mi ez? Mi ez a hang? Ja, csak egy SMS, azzal a csengőhanggal, amit már vagy tizenöt éve állítottam be. „Legyél mindig boldog, legyél mindig boldog, legyél mindig boldog, legyél mindig boldog! Legyél mindig boldog!” A kiskacsa énekli a Tom és Jerry meséből, de régen láttam már azt a részt. Régebben mindig elmosolyodtam, ha meghallottam ezt a hangot, vicces volt úgy fizetni a boltban, hogy közben megszólalt a kiskacsa. Ki küldhetett ilyenkor sms-t? Reggel hat tizenöt van. Megnézem. A férjem az. Küldött egy mosolyjelet és csak annyit, hogy 6:15. Elmosolyodom, hát persze, hogy emlékszik. Neszezést hallok az ajtó felől, odanézek, s a lányom már a nyakamban van.
„Apa, apa, igazad volt, anya tényleg mosolyog, ha meghallja a kiskacsát! Apa, apa, én is akarok egy éneklő kiskacsát!”
„Anyád nem csak akkor mosolyog, ha meghallja a kiskacsát, de akkor is, ha megcsiklandozzuk! Gyere csak, próbáljuk ki!”
S már sikítok és nevetek, s mikor arra gondolok, hogy semmi más nem kell a boldogsághoz, csak egy mosoly, akkor könnybe lábad a szemem. A boldogságtól, attól, hogy még nem felejtettem el azt, hogy „Legyél mindig boldog!”
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
