Hétköznap. Meleg van, nagyon meleg. Szokásos hétköznap, házimunka, altatás, pakolászok. Ólmos fáradtságot érzek, lefeküdnék pihenni, de van mit tenni. Lassan mozdulok a melegben, muszájból. Akkor meglátom. Egyszerű rongyanyag, színes ákombákom rajzzal, néhány találomra felragasztott színes üvegdísszel. Egy textilszatyor, a könyvekre akasztva. Te készítetted. Kis kezeiddel munkálkodtál szívvel-lélekkel, hogy örömet szerezz nekem ezzel a kis alkotással. Pedig tudom, más tevékenységek jobban érdekelnek, 5 évesen inkább csak rohangáltál vagy építettél volna, de akkor rám szántad az időt és a figyelmet, rám gondoltál teljes szíveddel, igyekezeteddel. Ebben a kis színes munkában minden benne van, ami fontos ebben az agyonkombinált életben!
Egy sárga napocska,a közepén én állok, mosolyogva, arany glória a fejem felett, szív alakú kő és masni díszítenek engem – a Te szemedben ilyen vagyok. Számodra ezt jelentem. Mindennek a fényes közepe, a ragyogás, a mosoly, a szeretet. Fel sem fogom. Könnyes szemmel nézem a „művet”, hirtelen eltűnik por, rendetlenség, gondok, fáradtság, meleg, lényegtelenné válik minden könyörgés, nyűgös este, szófogadatlanság. Csak állok és a hála és szeretet végtelen ereje felemel…Egy pillanat, melyben érzem mind azt a 6 évet, amit eddig Veled élhettem meg. Nagy szavak? Meglehet. De a csoda is nagy.
Milyen gondjaim is vannak? Már elfelejtettem.
A gyomrom görcsben, ahogy belépek a helyiségbe, és megmutatják, hogy fekszik. Remegve megyek előre, mint aki nincs magánál. Fáj a sebem, de mikor odaérek Mellé, már nem érzem, akkor már belül fájok. 1 órát töltünk Melletted. Eljövünk, összezuhanok. (…)Minden reggel visszaaludni vágytam, hogy ne érezzek semmit. Aztán idővel eltompultak a reggelek. A lelkünk már fizikailag fáj. Mégis lehet helye a léleknek valahol, talán a mellkasnál…ott fáj legjobban. És a remegés. Állandó remegés, valahonnan mélyről. És a lelkiismeretfurdalás, a bánat, a szégyenérzet, a maró üresség…
(…) Fel akarom venni a karomba, már majdnem kérem, hogy vegyék ki nekem…de nem megy. Aztán mikor megint jönnek, megint veszem a levegőt, hogy megkérjem a nővért, de megint nem megy. És így ingadozom sokáig. Fogalmam sincs, milyen érzés lesz a karomba venni, félek tőle. De nem akarom elszalasztani az egyetlen lehetőséget. De érzem, hogy még nincs itt a pillanat. És valóban eljön a megfelelő perc, amikor hirtelen erőt érzek. Már nem félek, nem remegek. Kimegyek és nyugodt hangon megkérem az egyik hölgyet, hogy hadd vegyem fel Őt. Ketten jönnek és segítenek. A karomban tartom súlytalan kis testét…A szülés óta most először érzem úgy egy percre, mintha olyan anya lennék, mint a többi, mintha nem történt volna semmi baj, mintha otthon lennénk a legnagyobb rendben… Magamhoz szorítom finoman és kiszakad belőlem minden, amit addig visszatartottam. Valaki támogatja a hátam. Nem tudom, ki az, nem látok, nem hallok…Próbálom egy életre magamba szívni az érzést. (…)
Várjuk a várhatatlant. Kába vagyok, mikor a telefon belecsörög a hajnali sötétbe, de félálomban is tudom, hogy miért hívnak…ezt a fagyos érzést nem kívánom senkinek.
11 nap, ennyi adatott. (…)
Nem érzek haragot a Sors vagy Isten iránt. Nem. Csak egyszerűen fásult vagyok, imádkozni sem tudok, pedig akarok. Nem tudom, mit mondanék vagy kérnék. Nincs is hozzá erőm. Csak Rá gondolok folyton és a falakat bámulom.
Miért?!......Talán túl természetesnek vettünk dolgokat? Lehetséges, hogy mások életében is változást okoz az, ami velünk történik? Talán mások, akik tudnak róla, még több figyelemmel fordulnak a Családjuk felé történetünk hallatán, és a lényegtelen gondokat félreteszik, meglátva, mi az igazán fontos? Talán az ő életükön is változtattunk ezzel?
Hozott Magával tanulnivalót, s új utakra indított engem.
De mérhetetlen mennyiségű kavargó, fojtó érzést kell feldolgozni…ezt senki nem értheti, ez a mi utunk…nagyon mélyről indulunk most felfelé. Hosszú út lesz.
………………………………
A székben hátrabiccentett fejjel bámulom a felhőket, s közben hallgatom a varázslatos, könnycsalogató hegedűszót. Vidám, mintás pamacsok egymást követve úsznak a kék égen. Visznek magukkal, nincs utcai zaj- nem hallom-, nincsenek idegesítő gondolatok, nincs semmi, csak a lebegés és az ismerős érzés. Áramlik a zene, az is visz magával, nézem a felhőket, úgy érzem, lebegek velük. Mikor már túláradnak az érzéseim, kicsordul a könnyem. A boldogság könnyei. Folynak le arcomon, megállíthatatlanul - és én csak sírva mosolygok a felhőkre.
Csak én értem, miért. Akkor is pont így úsztam együtt a felhőkkel, a hegedűszóval… Mikor még csak boldogan és türelmetlenül vártalak Téged. Téged, akiről annyit álmodoztam, akit annyira kértem, és akiért annyira hálás vagyok…és Te már akkor is hallgattad velem ezt a zenét, s odabent is láttad lelked szemével a felhőket, velem együtt érezted az emelkedettséget, az örömöt, és velem együtt lebegtél.
A székben hátrabiccentett fejjel bámulom a felhőket, s közben hallgatom a varázslatos, könnycsalogató hegedűszót. Vidám, mintás pamacsok egymást követve úsznak a kék égen. Visznek magukkal… És Te itt szuszogsz mellettem, hosszú szempillád megremeg, épp álmodban lebegsz velem. Hittünk Benned, hívtunk, s Te jöttél. Köszönlek, Csodánk.
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!