Hatalmas robbanás rázza meg a harcmezőt, mely felébreszt. Kinyújtóztatom a végtagjaimat, majd körültekintek a gazdám után kutatva. „Végre Zorba felébredtél” üdvözölt, majd tekintetét újra gépfegyvere látcsövének szentelte.
Én szeretetteljesen vakkantottam, bár a gépfegyverek zajától nem lehetett hallani.
A harmadik világháborúban az utolsó megmaradt században vagyok az egyetlen kutya, akinek a feladata éjszaka jelezni, ha ellenség közeledik. Már három napja alig aludtam, az ételkészletünk a végét rúgja, ráadásul elviselhetetlen az állandó félelem.
Mert itt a halál. Itt jár kel, mint valami Isten, és akire csak ránéz, pillanatokon belül golyó kerül a szívébe.
Viszont én a szemében csak egy kutya vagyok. Szerinte nem érek fel egy emberrel.
„Rohamra!” Üvölti a parancsnok.
Gazdám felpattan és fegyverével a senki földje felé iramodik.
Ránézek a halálra. Látom fekete szemében, hogy a kiszemelte a következő áldozatát. A gazdámat.
Kiszáll az árokból, én utána ugrok.
Mancsom a saras földbe fúródik, ami megnehezíti a járást, míg a kaszás csak lebeg.
Kétségbeesetten rohanok utána.
Lüktet a szívem, fájnak az izmaim... viszont régi emlékek adnak erőt. Mikor elhagyatott kölyökkutyaként gazdám hazavitt. Mikor rászólt a gyerekekre, hogy ne nevezzenek korcsnak. Mikor a saját ételét adta oda, hogy ne éhezzek a fronton. Mikor kiszaladt értem a senki földjére, mert el talált egy golyó és lesántultam.
Nem hagyhatom cserben. Meg kell mentenem.
Ekkor a kaszás elé kerülök, megragadom fekete köntösét és húzni kezdem. Rám néz. Végre észrevett. S ekkor tudatosult bennem, hogy a legnagyobb ellenséggel kerültem szembe. Magával a halállal.
„Milliókat vittél már magaddal, viszont ma te is eltávozol’ ugatom.
Hirtelen megszűnik a csatazaj. Mintha burkot varázsolt volna. Nincs más, csak ő és én.
„Azt hiszed, felérsz egy emberi élettel? Te csak egy állat vagy.”
„Igen kutya vagyok de...”
„Találtál fel valamit? Tetted jobbá az emberiséget valamivel? Tudsz műalkotásokat készíteni? Vagy netalán hatalmad van?”
„Nem”
„Akkor te egy senki vagy a szememben” azzal elfordul és nevet. Véres kacagásától megrémülök, de nem futamodok meg.
„Viszont tudom a boldogsághoz vezető utat. Tudom milyen az, amikor a félelem rágta elmének szeretetre van szüksége. Én megadom. Én vagyok a szeme a vaknak. Én vagyok az orr, ha drogot, vagy bűnözőt kell megtalálni. A puha plüss, aki vigyázz a gyerekekre, és a nyugodt bárány, aki utolsó napjaiban is az öregeket dédelgeti. És ha a pokolra kerülök is magammal viszlek, mert én vagyok az, aki ma megmenti azt, akit mindennél jobban szeret.”
Látom, hogy meghökken... kezét lejjebb csúztatja, majd megjelenik egy kard. Most már tudja. Sokat érek.
Nekiugrok, bár nem gondoltam át hogyan is ölöm meg.
Viszont ő gyorsabb, egyből megcélozta a szívemet, és beledöfött.
Lerogytam.
„Ennyit érsz kutya” és megszüntette a burkot.
„Nem kapod meg a gazdámat” hörgöm vérrel a számban. A fájdalom gyorsan futó méreg. A kíntól megrészegülten is, reszkető lábakkal felállok és utána eredek.
Megtámadom hátulról, elroppantom a gerincét, és ahol megkövesedett szívét lelem, kitépem.
Azon nyomban eltűnik, s vele együtt kapjuk a parancsot, hogy vége a háborúnak.
Végül vérem szétfolyik lassan a földön. Futások zaja mindenütt. Ismerős kezek hősként emelnek sírva a magasba.
Elégedetten távozom az élők sorából, mert ma legyőztem a halált és megmentettem százak életét.
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
