A boldogság nem állapot, hanem folyamat.
Meggyőződésem, hogy az ember csak addig marad fiatal, míg lélekben képes valamennyire gyermekinek maradni.
Nem gyerekesnek maradni. Nem az infantilisségre, az éretlenségre gondolok itt, hanem arra az egészséges, még őszinte gyermeki érzésre, örömre és felszabadultságra, amit idővel az élet elvesz tőlünk, a felelősségtudat, a kötelezettségek megjelenésével.
Ez bizony külön tudomány!
Képesnek kell lenni megőrizni, ápolni, nem hagyni elveszni. Ehhez erő kell és rengeteg tudatosság. Képesnek kell lenni elengedni mindent, ami nem ehhez az idilli állapothoz, annak mindennapos megéléséhez vezet.
Én nagyon rég nem éreztem ezt az állapotot már. Hosszú hónapok óta hagytam, hogy sodorjanak az események. Igyekeztem nem gondolkodni, csak tenni a dolgom, a munkám, és közben nem érezni semmit. Majd beleőrültem a gondolatba, hogy pocsékolom az energiáimat, az időmet, pazarolom a szeretetemet, elkótyavetyélem magamat. Nem arra koncentrálok, aki vagyok, nem élvezem, amit csinálok, nem vagyok képes eléggé szeretni, akiket szeretnék. Lassú sorvadásra ítéltem magamat, valamiféle olyan célt kitűzve a zászlómra, aminek nem láttam értelmét, csak évekig igyekeztem meggyőzni magamat, hogy márpedig ez menni fog. Már a legelején tudtam, hogy nem fog menni...
Kötelességtudat. Felelősség. Örök csapdák, melyekből nehéz szabadulni.
Kiléptem. Még nincs egy teljes hete.
Két napig még tartott az őrület: be kell fejeznem, amit elkezdtem, nem tehetem meg, hogy csak úgy kiszállok és otthagyom. Ígéretet tettem, és be is tartom, amit ígértem, becsülettel, felelősséggel. Csak így lehet.
Harmadik nap már élvezhettem volna, de még a negyedik nap sem ment. Állatkert, család, kislányom mellettünk csicseregve igyekezett végigrohanni minden látnivalón, úgy kellett visszafogni. Én meg a robbanásveszély határán. Nem robbant...
...ezt is túléltük.
Még mindig nem voltam képes igazán élvezni a frissen szerzett szabadságomat.
Eljött a hétfő reggel. Rendületlenül kattogott az agyam. Mit is kell elintéznem? Hogyan alakítsam a napunkat? Pankát most hova is tegyem? Nagyi? Bölcsi? Katt-katt-katt-katt...
Na itt kellett megálljt parancsolnom!
MOST van vége! Leálltam!
Fél kilenckor kászálódtunk ki Pankával az ágyból, ragyogó napsütésben. Ránéztem az órámra, bölcsibe esélytelen odaérnünk tízig, probléma megoldva. Marad a nagyi, oda meg mindegy, hogy mikor érünk. Fél háromkor volt egy megbeszélésem a városban, addig RÁÉRTÜNK.
Összekotortam valami reggeli félét magunknak. Kényelmesen zsibbadva hagytam, hogy Panka minden apróságért nyafogjon és pillanatonként a nadrágomat igyekezve lerángatni kapaszkodjon belém, mintha attól tartana, hogy menten elszállok valahová, mint egy héliumos lufi.
Majdnem tíz óra volt, mire sikerült összepakolnom, magamra rángatnom valamit és a kis nyolckarú, csúszós, ficergős, sikongatós, kacagós polip-Pankámat is belegyömöszöltem valami cuccba. Kényelmes araszolás következett az autóban a város szinte túlsó végébe, nagyiékhoz. Ott ebéd, majd ugyancsak kényelmes készülődés a még mindig kicsit nyafogó Pankával a sarkamban: ugye jössz éjtem anya? Természetesen megbeszéltünk minden menetrendet: mikor, meddig és miért marad a nagyiéknál.
Viszonylag csinosabb öltözékbe bújtam. Volt időm rendbe szedni a körmeimet és SMINKELTEM egy lazát. Na, erre szerintem egy éve nem volt példa! Elnézést! Fél éve, egész pontosan. :)
Az autóban már üvöltött a zene befelé a városba. Hangosan, szinte kiabálva énekeltem az ismerős dalokat. Nagyokat szippantottam a nyitott ablakon becsapódó levegőből. Kezdtem mosolyogni... már csak úgy, magamtól.
Még egy teljes órám volt a találkozóig. Megálltam az autóval, és megkeresve az utcát, ahová az utam vezetett, elindultam sétálva arrafelé. Lassú ballagásom alatt rácsodálkoztam a változásokra. Évekkel ezelőtt errefelé dolgoztam egy irodában. Akkoriban kezdték felújítani a környéket. Mostanra az ódon házak nagy része teljesen új társasház, vagy irodaház lett. Meglepődve mentem el egy teljesen új egyetemi épület előtt. Kis boltocskák, itt-ott megbúvó kávéházak, apró teraszos éttermek, tele egyetemi hallgatókkal. Mosolyogva irigyeltem őket, ahogyan hangosan, gesztikulálva éppen megváltották az egész világot. Megtaláltam az irodát, a találkozónk helyszínét, és örömmel észleltem, hogy még több, mint fél órám van. Kislattyogtam a főutcára, elindultam egy kávézót keresni. Tovább csodáltam a megszépült környezetemet. Megálltam egy sarki kávézónál, kiszemeltem egy laza lattét, és miután rendeltem, letelepedtem a szabadban elhelyezett asztalok egyikéhez. A meleget felettem susogó fák enyhítették. A főút zaja, forgalma sem volt elviselhetetlen. A tejeskávém pedig isteni volt. Na, EZ volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy végre visszatért a gyermekkorom!
Képes voltam újra, maradéktalanul élvezni a saját létemet. A SEMMIT! A MINDENT! A bennem újraéledő csendet és békét, a külvilág már cseppet sem zavaró zsibongását.
Megnézegettem néhány üzenetet a neten, az épp megszokás alatt álló okostelefonomon (férjemnek nem kevés energiája bánta, míg végül rádumált.) Felhívtam néhány rég hallott kedves ismerőst. Mosolyogva megdicsértem a pincérnek a lattét (fülig ért a szája azonnal), majd elindultam a megbeszélt találkozóra.
Nem rontotta el a napomat, hogy az irodaajtóban egy épp távozóban lévő hölggyel futottam össze, a tárgyalópartnerem pedig sehol. Hölgy ijedten érdeklődött, ki és miért vagyok ott. Kapkodva hívta a kollégáját, aki persze nem vette fel a telefont.
Megnyugtattam a hölgyet, hogy semmi gond, nem rohanok én sehová, ha nem most, majd ráér máskor a találkozó. Bármikor megeshet, hogy váratlanul jön közbe valami, és telefont sem lehet mindig felkapkodni, ha olyan a szitu.
Miután nem tudtuk elérni a fiatalembert, szépen bezártuk az irodát és elindultunk. Én elfuvaroztam a hölgyet, mert épp útközbe esett az úti célja, közben kedélyesen elbeszélgettünk.
Hazaérve még sikerült a lopott időmben, (az elmaradt találkozó miatt) összehoznom egy másik találkozót, egy rég nem látott kedves ismerősömmel.
Estére kellemesen fáradtan és elégedetten konstatáltam, hogy szerencsére már nem kell túl sok idő ahhoz, hogy elővegyem a lelkem mélyén rejtőző gyermeki énemet. Ha az ember sokat gyakorolja, egész rutinosan megy.
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
