Szorongás... Egy titokzatos tárgynélküli félelem. Ma már nincs olyan ember a világon, aki ne hallotta volna ezt a szót, vagy ne élne együtt ezzel a démonnal valamilyen formában. Ha egy előadó megkérdezné a hallgatóit, hogy mi jut eszükbe róla, szerintem mindenki különböző választ adna, mindenkinek mást jelentene. Ahány ember, annyi szorongás!
Mi lehet létezésének a fő oka?
Lehet mondani, hogy az emberek, a világunk, a társadalom, a politika, a vallás, sőt maga az élet a probléma forrása. Ez viszont tévedés. Az igazi gond az emberi felfogásban gyökerezik. Egyvalamit mindenki elfelejt ebben a pénzéhes, becsvágyó, rohanó, tapossunk el mindenkit, aki az utunkban van és érdekkapcsolatokkal teli világban. Mit is? Azt, hogy úgy születünk, hogy lelkünk van! A szívünk mélyén, egy titkos kis rejtekhelyen ott él valami megmagyarázhatatlan, ami mindent meghatároz. Ez a lélek. Definiálni nem lehet, az viszont biztos, hogy érző lény, akár a testünk. Gondoljunk bele, ha a testünket megvágjuk, mi történik? Vérzik. Tudjuk befolyásolni azt, hogy ne vérezzen? Nem. Viszont mi történik, akkor, ha a lelket sebzik meg? Itt a probléma... Észre sem vesszük. Legalábbis az elején. Nem figyelünk rá, mert először nem érzünk fizikai fájdalmat, pedig sok esetben születésünk óta és nap, mint nap, olyan események, bántalmak érnek minket, amik megalázzák és kínozzák a lelkünket. A történések a részünké válnak, alakítják a személyiségünk, ha nem is dolgozza fel mindezt a tudatunk az adott pillanatban. A jelek viszont végig ott vannak, de mi nem foglalkozunk velük. Végül a lélek megbetegszik, hogy fájdalmát jelezze, kihat a szellemi és fizikai egészségünkre.
Azt hisszük, hogy "boldogok" vagyunk....
A probléma, hogy nem akarjuk elfogadni azt, hogyha baj van változtatnunk kell az életünkön. Azt hisszük, hogy "boldogok" vagyunk. Ekkor jelenik meg a démon, aki szép lassan a teljes megsemmisülésbe taszít. Az igazi pokol az, amikor elveszítjük az elménk és a testünk felett az irányítást. Esténként nem tudunk elaludni, hiába hunyjuk le a szemünket. Étvágytalanság gyötör és elkezdünk fogyni. Az alváshiány és a rosszullétek miatt ingerülté válunk. Világi kapcsolataink megromlanak, nem akarunk beszélni másokkal, eltaszítjuk a körülöttünk lévőket. Hónapok, évek telnek el így, bennünk a szorongó démon megnő és ki akar törni. Váratlanul egy semmiből jövő, megmagyarázhatatlan félelem eluralkodik rajtunk. A szívverésünk és légzésünk felgyorsul, érezzük a lüktetést a fejünkben, az ereinkben. A végtagjaink jéghideggé válnak. Ekkor az elnyomott szorongás megmutatkozik, átveszi felettünk az uralmat. Megindul egy folyamat, olyan, mint egy belső remegés. A mellkasban kezdődik és végig halad az egész testen. A legszörnyűbb az egészben, hogy kívülről nem látható. Ezt csak belülről lehet érezni, egyedül éljük át. A felgyülemlett feszültség így vezetődik le. Újra és újra megismétlődik. Végül rájövünk, hogy gond van, hogy valami nem jól működik, de már túl késő. Mikor a tükörbe nézünk, már nem látunk mást csak egy szorongó, félelmekkel teli embert. Nem látjuk önmagunkat, mert elvesztettük.
Két választásunk marad
- Van egy könnyebb út. Akik ezt választják, azok örökre házasságot kötnek a démonaikkal, mert képtelenek változtatni az életükön. Tudják, hogy baj van, de nem mernek vele szembenézni, inkább elmenekülnek előle. Öngyilkosok, alkoholisták, drogfüggők, fóbiások és pánikbetegek lesznek. A rettegés, a szorongás a mindennapi életük részévé válik. Megjelenik a depresszió, a kirekesztettség érzése. Mindent színtelennek és üresnek fognak látni életük hátralévő részében. Gyűlölni fogják az életet és a világot, amiben élnek.
- A másik út nehezebb. Megtalálni újra önmagunkat. Hinni, hogy képesek vagyunk leküzdeni félelmeinket, hogy szembe tudunk nézni a problémáinkkal. Az egyén itt sok mindent elveszít, ki-ki felad családot, barátokat, házasságot, munkát, ambíciót, szerelmet. DE! Elkezdi kutatni, hogy hol hibázott, milyen jeleket kellett volna látnia. Egy dolog fogja csak érdekelni, hogy meggyógyuljon. Minden olyan tényezőt, ami előidézte a szorongását eltűntet. Egyszerűen elkezdi megismerni a belső démonait, igazi énjét, figyelmet fordít önmagára. Ül a tükör előtt és azt keresi, hogy ki is ő valójában. Számot vet múltjával, emlékeivel, tetteivel. Mint egy filmet, újra végignézi az eseményeket, amelyek formálták, alakították. Kikkel kötött barátságot, ki lett a szerelme, milyen volt a családja, mi határozta meg az életét, munkáját, mitől félt. Miért szorong a jövőtől, mikor még azt se tudhatja, mit hoz a holnap?
Lassan tisztábban fogja látni a képet arról, hogy ki is ő. Nézi a tükörképét és a megsebzett lelkét végre engedi vérezni. A sírás lesz a lelke vére, a gyógyulás patakja. A démoni szorongás elhalványul, de sosem fog eltűnni teljesen, viszont nem lesz a mindennapi élete része, csak egy rossz emlék. Rájön, hogy érdemes harcolni és hinni. Újra elkezdhet élni. Álmokat, vágyakat szőni, melyeket megszeretne valósítani és nem a kudarctól szorong többé. Elkezdi keresni, amit oly rég elfelejtett, amiről azt hitte elveszett. A boldogságot.
Az önmagunkhoz vezető ösvényt, csak MI magunk találhatjuk meg
Miután ez megtörtént az a legfontosabb, hogy a tükörben jelenjen meg egy kéz a vállunkon. Mögöttünk egy mosolygó arc. Az anya, az apa, a testvér, a barát, a családtag, a szerelmünk, a pszichológus vagy Isten arca. Aki velünk lesz a jelenünkben, akinek elmondhatjuk múltbéli szorongásainkat és jövőbeni félelmeinket. Életünk minden időszakában kell valaki, aki a biztos támaszunk, a sarkcsillagunk, aki fényt ad és segít a helyes úton maradni. Ugyanis a legtöbb ember a szíve mélyén attól a tudattól szorong a legjobban, hogy valaki, aki életének biztos pontja, egyik pillanatról a másikra eltűnhet. A magánytól, az elmúlástól, hogy nem lesz, akit szeressen és nem lesz, aki őt szereti. Épp ezért nem szabad szorongani attól, hogy mi van, mi lesz vagy mi volt.
Élni kell... élni a pillanat adta varázsban, mert a boldogság a pillanat töredéke alatt létrejövő örökkévalóság.
Vigyázzunk ezekre a pillanatokra, mert ha nem figyelünk rájuk tova is röppenek, pedig ezek adnak erőt és ezekért érdemes élni.
Végezetül még feltennék két kérdést: Vajon mikor járunk jobban? Ha önszántunkból leülünk a tükör elé és nézünk szembe a démonainkkal, vagy ha megvárjuk, hogy ők hívjanak meg egy találkára?
Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került!
