Ki fizeti meg a révészt aki a két part között evez? Aki áthoz bennünket erre az élet nevű oldalra? Erre a kérdésre igyekszik választ adni Carla Galli, az ismert terapeuta sikerkönyve, aki Anyák napja alkalmából a szülőkkel való viszonyról beszél a Lélekpillangó barátainak.
Ki fizeti a révészt? A révész itt nem más, mint az anyánk, az apánk. Ők azok, akik az élet nevű ajándékhoz segítettek bennünket. Ezt a kérdést teszi fel a népszerű családterapeuta könyve, s erre keresi a választ.
Van-e csodálatosabb ajándék annál, hogy életet kaptam valakitől?
Ez egy olyan alapvető kérdés, amire mindenképp választ kell adnunk!
Carla Galli egy csodálatos, immár fölnőtt fiú és egy lány édesanyja, büszke gyerekeire. De azt is elmondja, hogy gyermekként mennyit nélkülözött, s hogy mennyire sokat köszönhet mégis édesanyjának, nagymamájának. Már kezdtek óta rajongója a „Szeretem az anyukámat” facebook oldalnak, s maga is felfigyelt azokra a posztokra, amik arról szóltak, hogy az emberek milyen gyakran nem elégedettek saját szüleikkel való viszonyukkal. Látta, hogy mennyire nagy érzelmeket korbácsoltak fel ezek a hozzászólások.
Ilyenkor, anyák napján fókuszba kerül az anya-gyermek kapcsolat. Ilyenkor az elvárások, az illem és a valódi érzések szembenállása felszínre hozhat olyan elásott dolgokat, amikre lehet, hogy máskor nem is emlékszünk.
Családterapeutaként, családállításokat tartó szakemberként látom, de szülőként is tudom, hogy mennyire nehéz, s mennyire nemes és szép feladat szülőnek lenni. – mondja Carla Galli - Legtöbben akkor kezdik megérteni a saját édesanyjukat, édesapjukat, amikor maguk is gyermeket, gyermekeket vállalnak.
Általában kétféle döntés születik a fiatal - vagy éppenséggel friss - szülők fejében:
- Mindent pont úgy szeretnék csinálni, mint az anyám!
- Mindent egészen máshogy akarok, mint az anyám!
Amikor végig gondoljuk, melyik mozgatórugó vont az erősebb bennünk, lehet, hogy meglepődünk. A szülői minta, vagy minta fonákja mentén nevelünk és élünk mi magunk?
Álljunk meg egy pillanatra!
- Vajon mit is akarok én magam?
- Vajon a bennem élő dacos – hisztis gyermek reagál, vagy felnőtt vagyok ebben a helyzetben?
- Vajon mit is akar az én kicsi gyerekem?
- Vajon mit is vár el tőlem a családom, a környezetem?
- Vajon ezt én akarom és tudom nyújtani - vagy valami egészen más lenne a célravezető?
A családállítás gyakorlatainál egészen érdekes, mennyire messzire vezetnek vissza családi szokások, sőt akár egész nagy családi „szériák” figyelhetők meg. Vajon Nálatok is vannak ilyen régi, berögzült szokások? Ükanyánk és szépanyánk döntéseinek nyomát viseljük még ma is, láthatatlanul. Különösen erős ez a kötelék szüleinkkel való viszonyunk terén. A saját édesanyánknak és édesapánknak kiemelt szerepe van az életünkben. Őket soha nem tudjuk úgy nézni, mint egy másik embert. Nehéz megérteni az ő mozgatórugóikat, és még nehezebb megbocsátani nekik. Meg lehet és érdemes is megérteni azt, hogy ők is egy nevelési láncolat eredményeként tették amit tettek. Lehet, hogy a tetteik valóban megbocsáthatatlanok, mégis ők azok akiktől mi az élet nevű ajándékot kaptuk, s ezt az ajándékot hordjuk, míg élünk. Ez az ajándék pedig önmagában minden másnál erősebb és nagyobb.
A kötelék szót használtam. Nem véletlenül. Az életünkben ezek a kötelékek, akár a valódi kötelek működnek. Minden konfliktus visszafelé az időben egy-egy bog, egy-egy csomó. Minél több ilyen csomót tudunk feltárni és kibogozni, annál hosszabb lesz a kötél, annál szabadabban tudunk létezni ebben a csodálatos emberi kötelékben.
Aki úgy érzi, hogy nem kielégítő a viszonya a szüleivel, az elég nagy eséllyel fog problémás párkapcsolatban élni, s ugyancsak nagy esélye van arra, hogy a tipikus szülői mintákat egy-egy főnök, vagy fontos személy formájában újra-és újra megtapasztalja az életében. Emiatt nagyon fontos, hogy a családi viszonyainkat mindenképpen tisztázzuk. Ez egy nagyon szép, fájdalmas, de tisztító és életminőséget javító folyamat.
Aki valóban jól akar bánni a szüleivel és aki azt akarja, hogy majd később vele is jól bánjanak, szánja rá magát!
